A fajta története

A Szentbernáthegyi kutya Svájcból származik, a fajta kialakulását legenda övezi, azonban írásos dokumentáció csak az XVIII. század elejétõl áll rendelkezésre. A bernáthegyi alapvetõen a parasztok házörzõ kutyájaként élt. Nevét a Nagy Szentbernát Hágóban lévõ kolostorról kapta, ahol a szerzetesek kísérõ- és mentõkutyaként alkalmazták a hóban és ködben eltévedt vándorok megsegítésére.
A fajtát a Barry nevû bernáthegyi tette híressé és legendássá. Barry a legenda szerint 1800 és 1813 között 40 ember életét mentette meg a hó és fagy fogságából. A korabeli írásos anyagok és képek alapján a bernáthegyi kutya küllemét tekintve meglehetõsen eltért a mai fajtastandardtól, könnyebb és kisebb termetû volt. A fajtát eredetileg rövid szõrû változatok alkották, azonban az Újfoundlandi bekeresztezésével kialakították a hosszú szõrû változatot. A hosszú szõrtõl jobb védelmet vártak a zord téli körülmények között dolgozó kutya számára, azonban ez az elképzelés hibásnak bizonyult. A hóban gázló hosszú szõrre rátapadt a hó és a jég, megnehezítve a kutya munkáját, így a hosszú szõrû egyedeket a szerzetesek elajándékozták. A Barry legenda kialakulásával indult meg az érdeklõdés a Szentbernáthegyi fajta iránt. A Barry legenda és a hosszú szõrû egyedek megjelenésével megindult a Szentbernáthegyi nagyobb mennyiségû tenyésztése. A fajta tenyésztése és formálása mind svájci-német vonalon, mind pedig angol vonalon folyt, kiváltva ezzel az elsõ vitát a fajtastandard megalkotása körül az ezernyolcázas évek végén. Az angolok és svájciak külön-külön megalkották a maguk fajtastandardjukat. A Szentbernáthegyi az ezerkileczázas évek elsõ harmadában került az Amerikai Egyesült Államokba tenyésztési célból, ahol a svájci standardot követték.
Érdemes megnézni, hogy Szentbernáthegyi fenotípusát (küllem) tekintve mennyire eltér a kontinentális (FCI), amerikai (SBCA) és az angol egyedeknél.